Az alábbiakban Zolix vendégszerzőnk írását közöljük.
A márciusi Esterházy János Emléknapok legfontosabb célkitűzése a politikus emberi nagyságának, példaértékű humanizmusának bemutatása volt. Az alkalomra készített Vörös Attila-féle emlékfilm, Az üldözöttek védelmében nem csak a magyar közönség számára készült. A szlovák adatközlők és feliratok szerepeltetése jelzi, hogy az alkotás célul tűzi ki a szlovák közvélemény Esterházy-képének megváltoztatását, de legalábbis árnyalását. A memoár megtekintése után különböző érzések kavarogtak bennem a film effektivitásával, technikai megoldásaival kapcsolatban, ezért úgy döntöttem, „papírra” vetem gondolataimat.
Mint említettem, a film gróf Esterházy Jánosnak, Csehszlovákia és a háborús szlovák állam legjelentősebb magyar mártírjának életét, politikai pályafutását és céljainak megvalósításához vezető útját járja körbe elég különleges, és olykor véleményem szerint túlságosan is egyszerű eszközökkel.
Kezdjük az elején: az emlékezés mindjárt in medias res módra a dolgok közepébe csap, és bizony nagyon ott kell lennünk a szeren mind történeti, mind politikai téren, hogy valami érdekfeszítőt ki tudjunk hámozni az első képkockákon szereplő Ádám Magda szavaiból. Merthogy a hölgy lassan (NAGYON LASSAN) mondja a már eleve megírt magasztos barokk körmondatokat - téve mindezt olyan monoton hangon, hogy csak többszöri önarconcsapás után tudjuk végighallgatni.
Véleményem szerint ha már egy emlékfilmről van szó, akkor először is minimum egy tartalmi összefoglalást kellene kapnunk a film elején, hogy tudjuk, miért is érdemelte ki Esterházy a piedesztálra emelést. Ennek hiánya végzetesnek bizonyul. A folyamatos elbeszélések más-más ember szájából inkább olyan hatást adnak az egésznek, mintha darabjaira szednénk egy képet és megpróbálnánk újra összerakni. Ez a kubista szerkesztési mód egyeseknek talán érdekfeszítő lehet, jómagam nem tartottam frappáns megoldásnak – pláne nem hosszú távon.
Így mondanom sem kell, hogy ezek után Mayer Judit műfordító szavai jóízű frissítőként hatottak, mivel mentesek voltak mindenfele túldíszítettségtől. Szimplán, tisztán és érthetően fogalmazta meg gondolatait, és ténylegesen csak annyit mondott, amennyit kellett. Nem tudom, mennyire vagyok egyedül azon megállapításommal, hogy egy memoár-film készítésénél sokkal jobban beleláthatunk az adott korba, a szóban forgó egyén életébe, ha egyfajta meseként fogjuk fel az egész történetet. Tanárként az én feladatom is hasonló. Érdekfeszítővé, izgalmassá tenni az előadásokat. Bevonni a közönséget a prezentációba. Ez itt ebben a felállásban igencsak rapszodikus jelleget kapott.
Mindezek mellett azonban le kell szögeznem, hogy némi rejtett logikai linearitás azért van a megszólalók elbeszélései között, így teljes mértékben nem törik meg a vonal. Mayer Judit szavait kellő mértékben alátámasztja az őt követő Molnár Imre történész gondolatmenete, aki szintén megerősíti Esterházy pozitív szerepét a zsidómentések tárgykörében.
A soron következő Pröhle Éva hatalmas, elkerekedő szemekkel bámul a kamerába, és csak itt-ott tartja a szemkontaktust a riporterrel. Tapasztalatból tudom, hogy idősekkel való beszélgetéseknél célszerű leülni, és egy csésze kávé mellett elbeszélgetni az adatközlővel, hogy az megbarátkozzon a helyzettel. Persze egy állványos stúdiókamerát nem lehet csak úgy észrevétlenül becsempészni egy kicsi szobába, de nem árt megismertetni az interjúalanyt azzal, hogy itt most mi is vár rá.
Keresi a szavakat az őt követő Schlesinger Veronika is, az idős holokauszt-túlélő mondandóját így elég keserves követni – nagyjából olyan, mint amikor egy kezdővezető kacsázik egy benzines személygépkocsival valamelyik főúton.
A szlovák reprezentánsok megjelenítése a film legpozitívabb vonása. A hazaárulónak, szlovákellenesnek és antiszemitának beállított Esterházy évtizedek óta a bűnbak szerepét tölti be Szlovákiában. A hamis történeti tudat átformálásának legjobb módja, ha a szlovák közvélemény kortárs nemzettársai szájából szembesül a történelmi realitásokkal. Erre a felvilágosító szerepre a szlovák megszólaltatottak tökéletesen alkalmasak, hisz mindnyájan a saját élményeikből táplálkoznak.
A film közepére végre megjelenik az, amire a film elején vártam. Elbeszélések, levélrészletek Esterházy életéből. Örömteli, hogy a készítők végre észbe kaptak, de mint már mondtam – EZZEL KELLETT VOLNA KEZDENI!
Az üldözöttek védelmében képsorai gyakran élnek az oral historyval: számos még élő adatközlő is megszólal, akik mind-mind hálás köszönettel fordulnak Esterházyhoz a jóságáért, a segítségéért, és a rátermettségéért. Történeteik hol meghatóak, hol pusztán tárgyilagosak, de mindenképpen Esterházy emberi nagyságáról vallanak. A film végére valóban úgy érezzük, bejártunk egy utat a kezdetektől a végletekig, s ezzel párhuzamosan természetes büszkeséggel tekintünk arra a magyar emberre, aki egy totalitarista rendszerben jottányit sem engedett a humanizmusból.
Ez az emlékfilm nem a széles tömegeknek készült. Nem az átlagmiliőt akarja kiszolgálni. Nem csalogat, nem kápráztat el újdonságokkal. Csak a száraz tényeket közli, ahogy ez a memoár is. Ebből a szempontból az alkotás nem viheti sikerre programját: a szlovák közgondolkodás pozitív irányba történő befolyásolását. Bukásra ítélt ötlet lenne továbbá, ha egy történelemóra keretében diákoknak vetítenénk le a filmet: az izgága fiatalok figyelmét nem egy vontatott, szerény technikai megoldásokkal bíró, izgalomhiányos emlékfilmmel kell felhívni Esterházy példamutató értékrendjére. Így azt ajánlom, a filmet csak az nézze meg, akit érdekel a politikus munkássága, akinek személyes kapcsolata van/volt az eseményekkel, és aki rendelkezik alapvető műveltséggel az akkori politikai és történelmi helyzetekről. Mindezek nélkül csak „üres fecsegőt fest az üres fecsegés.“
Zolix
