A történelem hasznos dolog. Az egyén számára – amennyiben általános tanulságokat von le belőle – cselekvési útmutatóul szolgálhat. A közös múlt által eggyé kovácsolt népeknél pedig identitásuk sarokkövét jelenti. Tudvalevő, hogy kulturális hagyatékunk sikeres továbbörökítése nemzetként való létünk feltétele.
Ugyanakkor a történelem, mint a nacionalista ideológiák legfontosabb eleme, a kisebbségekkel szembeni homogenizálás, a beolvasztás eszköze is lehet. Ahogy a római történetíró, Tacitus fogalmazott: „Jaj annak a népnek, amelynek történelmét az ellenségei írják!”. Nem nagy ördöngösség belátni, hogy egy gyökereitől megfosztott népnek esélye sincs önazonosságának megőrzésére. Eugen Jurzyca (SDKÚ) oktatásügyi miniszter a Mikolaj által kitaposott ösvényen továbbhaladva, pontosan ezzel próbálkozik. Az Új Szó információ szerint a minisztérium újra erőlteti, hogy a központi (értsd szlovák) tankönyvekből tanuljanak a magyar iskolákban is. Ne legyenek kétségeink a könyvek tartalmát illetően: vég nélküli magasztalások a Nagymorva Birodalomról, mint a szlovák államiság előképéről; Svätopluk fejedelemről királyról és Štúr nemzetébresztő tevékenységéről. Mindemellett pár sorban elintézik közös államiságunk olyan vívmányait, mint az Aranybulla vagy a Habsburg-abszolutizmus elleni rendi felkelések, melyek Közép-Európa történetének legfényesebb lapjaira tartoznak.
A minisztériumot az sem érdekli, hogy tulajdonképpen rendelkezésre állnak a számunkra ideális tankönyvek. A Kovács László és Simon Attila szerzőpáros által jegyzett A magyar nép története I. és II. szakmai nívója aláz minden hazai történelemtankönyvet. Csakhogy a szerzők két végzetes hibát is elkövettek: sajátos, szlovmagyar szemszögből közelítették meg a történelmünket, mindennek tetejébe mindezt objektívan (értsd: nem a szlovák akadémiai nacionalizmus álláspontját képviselve) tették. Ezért a kezdetektől szemet szúrtak a szlovák nemzetféltőknek. Az első kötet borítója, rajta államalapító királyunkkal, ihlette Ján Slota „lovasbohóc“ jelzőjét. Ján Mikolaj (SNS) miniszter le is állítatta a terjesztést. A Fico-kabinet bukása után reméltük, hogy enyhülés áll be és az oktatáspolitikában a józanság kerül előtérbe. Tévedtünk.
Sőt mi több, Jurzycáékat azok a Szlovákia által ratifikált nemzetközi egyezmények sem hatják meg, melyek biztosítják annak a történelemnek és kultúrának az oktatását, amelyet a kisebbségi nyelvek hordoznak. A szlovák politikai elitet persze sosem zavarta holmi nemzetközi kötelezettség. Elvégre a Velencei Bizottság is csak olyankor érdekes, amikor új alkotmánya miatt elmarasztalja az ősellenséget. Érdekes módon, amikor a nyelvtörvényt ítélte el a tanácsadó szerv, Dzurinda nem sietett pajzsra emelni a bizottságot.
Nyílt asszimilációs törekvések egy nemzeti kisebbségre erőszakolt oktatási koncepcióval. Mindez Szlovákiában, az Európai Unióban, a XXI. század hajnalán.
Csak remélni tudjuk, hogy az újabb kísérlet történelmi tudatunk elsorvasztására meghaladja a so-called magyar érdekvédelmet folytató kormánykoalíciós Híd ingerküszöbét.
